Harminc éve halt meg Bernáth Aurél festőművész

"A művészet sorsa a természettel való vita"- fogalmazta meg hitvallását Bernáth Aurél kétszeres Kossuth-díjas festő, aki harminc éve, 1982. március 13-án halt meg. Az érzékeny, intellektuális művész kipróbálta az impresszionizmus, a nagybányai tradíciók, a plein air, az expresszionizmus művészi eszközeit, végül a hallatlanul finom részletek és a kemény, határozott vonalak ellentétének alkalmazásában találta meg saját hangját. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:

Bernáth Aurél 1895. november 13-án született a Somogy megyei Marcaliban. 1915-től a nagybányai művésztelepen tanult ösztöndíjjal, 1916-ban bevonult katonának, a következő évben megsebesült. A keszthelyi katonai kórházban lábadozva kötött életre szóló barátságot Egry Józseffel, a balatoni táj festőjével.

Leszerelése után a modern festészeti irányokkal kezdett ismerkedni, Kassák Lajossal és az aktivistákkal is kapcsolatba került. 1921-től Bécsben élt, csontfaragóként kereste kenyerét, esténként pedig albumát sokszorosította. Expresszionista munkáit méltatta a Nyugat, Bernáth számára mégis négy vívódásokkal teli év következett Berlinben, ahol magát alkalmi munkákból, lapkihordásból, dioráma-készítésből tartotta fenn. Úgy érezte, mondanivalóját már nem tudja az addigi módon kifejezni, ezért elhatározta: "újra kezdi a festészetet".

Saját stílusának megtalálásában mérföldkő lett Csendélet sakktáblával című pasztellje, amelyet bársonyos felület, könnyed légiesség jellemez, és amelyen már jelen van a szemlélődés, a lírai előadásmód.

A művész 1926 őszén Budapestre költözött, feleségül vette Pártos Alice-t, aki az orvosi egyetem befejezése után a pöstyéni szanatóriumban kapott állást. Bernáthék ettől kezdve csak télen költöztek föl Budapestre. Bejárták Európát, olaszországi útjuk emlékét őrzi a hatalmas méretű, Riviéra című vászon. Bernáth a posztimpresszionizmus sajátosan magyar változatát alakította ki, a látvány tökéletes optikai illúziója helyett a kompozíció, a szín és a mondanivaló kerül előtérbe.

1928 szeptemberében az Ernst Múzeumban rendezett nagy sikerű kiállítást, és megkapta a legnagyobb hazai elismerést, a Szinyei Társaság nagydíját, egyben a társaság tagjává választották. E korszakának alkotásain felerősödik a meditatív, filozofikus megközelítés, nem a látványt festette meg, hanem annak látomásszerű élményét. Kiemelkedő alkotása a Tél, melyet a reménytelenség szomorúsága hat át, valamint a többször megfestett Éjszaka lepkékkel.
A harmincas években egyre több alakos festményt találunk Bernáth alkotásai között: Önarckép sárga kabátban, Önarckép rózsaszín szobában, Pásztorfiú, Kikötőmunkás.

A második világháború idején aktív szerepet vállalt a fasizmus elleni küzdelemben, 1942. március 15-én beszédet mondott a Népfront híres, a Petőfi-szobornál rendezett tüntetésén. A háborús években képein az addig lírai stílust ridegebb színvilág és ábrázolás váltotta.

1945-ben a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. 1948-ban és 1970-ben Kossuth díjat, 1950-ben Munkácsy-díjat kapott. 1951-ben festette A munkásmozgalom kezdete az építőiparban című, hatalmas méretű pannóját, 1968-70 között készült Munkásállam című alkotása, az MSZMP KB akkori székházába, amely ma a Képviselői Irodaház. Művét a rendszerváltás után lefüggönyözték és át akarták helyezni, de hatalmas méretei miatt ez drága és nehéz lett volna, így végül a kép helyén maradt és ma is látható.

Bernáth Aurél számos elméleti és önéletrajzi vonatkozású művet jelentetett meg, közöttük az Így éltünk Pannóniában címet viselő ifjúkori visszaemlékezést.